Olvasnivaló

Amikor megfogtam Robert Pattinson kezét

Hessky Eszter 2012. 06. 26.

Két éve várom, hogy végre bemutassák a Bel ami – A szépfiú című filmet, amelyben én is szerepelek. Közös jelenetem van Robert Pattinsonnal.

Amikor megfogtam Robert Pattinson kezét

Nem hazudok. De azért ez így egy kicsit túlzás. (És a kép is talán megtévesztő: nem én vagyok Christina Ricci...) Valójában statisztáltam a film zárójelenetében, a főszereplő esküvőjén. Ez éppen két éve történt, bár a filmet nálunk csak most mutatják be. Robert akkoriban már óriási sztár volt, ám én csak nem sokkal korábban hallottam róla először, így a vele való találkozásnál kicsit jobban lázba hozott a tudat, hogy Uma Thurmannel és Kristin Scott Thomassal szívhatok majd egy levegőt. Ma viszont már büszkén dicsekszem azzal, hogy nem elég, hogy közelről láthattam Robert Pattinsont, de – ó, Istenem, alig hiszem ezt a boldogságot! – még a kezét is megfoghattam!

Mondanom sem kell, ennek aztán semmi különösebb következménye nem lett: Robert nemhogy nem szeretett belém, de észre sem vett. Hozzáteszem, az adott körülmények között ennek kifejezetten örültem, mert a jelmezemben egyetlen dolog miatt tűnhettem volna ki a statisztatömegből: rendkívüli csúnyaságommal. Pár nappal a forgatás előtt, a ruhapróbán büszkén láttam, hogy a két lányom (akiknek szintén jutott statisztaszerep) a százötven évvel ezelőtti Párizsban is gyönyőrű lett volna. Annál inkább megdöbbentett viszont, amikor magamat megpillantottam a ruhában, amit kaptam. Most értékelem csak a szerencsémet, nevezetesen hogy a 21. században vagyok negyvenéves, és nyugodtan lehetek olyan fiatal, amilyennek érzem magam. Az a 19. századi fenékszélesítő hatalmas ruha... az a kalap... az a frizura... totál sminkeletlenül... brrrr! De nem kaphattam fiatalos ruhát, hiszen annak idején egy negyvenes asszony (nem nő!) két kislánnyal gyakorlatilag kiiratkozott a vonzó nők sorából. Illetve volt még egy lehetősége, de azzal azt kockáztatta, hogy úgy jár, mint Kristin Scott Thomas a filmben, aki az egész esküvő alatt gyászruhában zokogott az első padok valamelyikében. Ami nem csoda, hiszen az esküvő... – de nem árulom el, biztos van, aki nem olvasta Maupassant regényét.

Szóval ott voltunk – a lányok szépen, én csúnyán – az Egyetem téri templomban. Ahogy nézegettem körbe-körbe, látom ám, hogy a két padsor között áll egy szmokingos fiatalember, és valakivel beszélget nyugodtan. Szmokingos? Csak nem a vőlegény az? Robert?! Sustorgás a szomszédokkal: ő az? Ő az! Nos, mit mondhatnék? Kellemes fiatalember, aki láthatóan örült, hogy a templom ajtaját bezárták, a forgatási helyszíneken rendre felbukkanó, visítozó rajongókat nem engedték be, és ő egy kicsit elengedhette magát. A statiszták ugyanis nem rajongók, és különben sem számítanak. Egyrészt elmondták nekünk, hogy nem szólíthatjuk meg a színészeket, nem kérhetünk autogramot, másrészt statiszták minden filmben vannak, és soha nem számítanak. Ők ugyan azt gondolják magukról, hogy nélkülük a film nem jöhetett volna létre, de legalábbis sokkal rosszabb lenne, a sztárok pedig majmok, akik semmivel sem különbek náluk. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a statisztákkal tényleg mindenki kiabál, és ezt valahogy kompenzálniuk kell. Erről már régebben meggyőződtem, de ott a templomban, harcedzett, sőt főállású statiszták között is rengeteg ilyen jellegű mondatot hallottam: „Most mondd meg, mennyivel különb ő nálam? Azért mert játszott egy-két filmben? Amikor én Bruce Willisszel forgattam a Hudson Hawkot... Vagy a múlt héten a Barátok köztben...“ Aztán persze a nagyhangúak próbálnak a legközelebb kerülni a híres színészekhez, amikor alkalom adódik rá.

A filmes társadalom egyébként rettentően hierarchikus – másképp nem is tudna működni –, és ennek a hierarchiának a legalján helyezkednek el a statiszták, akikkel az utolsó runner (magyarul lótifuti) is üvöltözhet. A filmes munkának ugyanakkor mégis van egy olyan jellegzetessége, amitől tényleg különleges: mindenki tökéletesen a magáénak érzi az ügyet és az elkészült terméket, azaz a filmet. A statiszta vagy a büfés ugyanolyan lelkes hangon beszél a forgatásról, mint a rendező vagy a producer: „amikor a Bel amit forgattuk“, „amikor a Die Hardot forgattuk“.

A szerény, beszélgető fiatalember (azaz Pattinson) azonban maga is mosolyogva állt félre, amikor megjelent a díva, Uma Thurman. Magas termetével, csillogó zöld ruhájában, „mindenki rám figyeljen, én vagyok a díva“ viselkedésével pontosan azt váltotta ki az emberekből, amit akart: „Ó, nézzétek, ott jön Uma Thurman, a díva!“ Ott jött, leült az én lányom mellé, nagyon kedvesen rámosolygott, és oda is köszönt neki: „hello“... Utána egy ideig azon versenyeztünk, hogy mi ér többet, Uma Thurman személyre szóló köszönése, vagy Robert Pattinson kezének érintése mindenféle személyesség nélkül. Mert be kell vallanom, a mi kézfogásunkban semmiféle személyesség nem volt... Ahogy vonult kifelé a padsorok között, nekünk, a násznép tagjainak elő kellett lépnünk a padokból, és boldogan gratulálni a friss házasoknak: ennek volt része a kézszorítás is.

Most jut eszembe, az is megtörténhetett volna, hogy a templomban a bal oldali padsorba ültetnek, nem a jobb oldaliba, és akkor fogdoshattam volna a menyasszony – egy ismeretlen színésznő – kezét Roberté helyett. Te jó ég, tényleg mekkora mázlim volt!

 

Még több kulisszatitok, és a film magyar díszlettervezőjének tapasztalatai az Elle magazin júliusi számában.

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett