Olvasnivaló

Szadizmus, a belső ellenség

Wágner Gábor 2012. 06. 10.

Szado, mazo vagy szadomazo az utcán, a hírekben, a filmekben, a zenékben, a kifutókon és a ruhaüzletekben. A pornó akkor a legmenőbb, ha megalázó, egy klip meg ha erőszakos. A kínzásra bármit érdemes építeni manapság, mert a szenvedés látványa biztos profitot termel. Mi ez? Abszurd divattrend? Ijesztő kortünet? Az Elle Manben jártunk utána.

Szadizmus, a belső ellenség

Amíg még csak a külföldi hírekben találkoztunk sokkolóan brutális bűntényekkel, bestiális sorozatgyilkosokkal, szadista kínzókkal, amíg a Natascha Kampusch-ok döbbenetes történetei még csak a határainkon túl estek meg, addig viszonylagos biztonságban éreztük magunkat. De akárcsak egy makacs járvány vagy őrületes divathóbort, ez is gyorsan elérte a Kárpát-medencét. Szinte észre se vettük. Ma már itthon is egyre gyakrabban válik vezető hírré egy-egy épp ésszel nehezen felfogható ügy, a rettegés és a feszültség pedig lassan, de biztosan kúszik felfelé a gerincünk mentén.

A szakemberek egy része szerint nincs olyan konkrét gyerekkori traumatípus, aminek hatására felnőtt korban biztosan bekattan az ember, és szörnyűséges, véres-szadista tettekben kezdi megtalálni az élvezetet és a nyugalmat. Akit sokat vertek gyerekkorában vagy sokat szembesült az erőszakkal, abból könnyen válhat agresszív felnőtt, akinek mindenképpen vissza kell adnia valakinek azt, amit még ő kapott valakitől gyerekként. Egyenes út viheti a szadizmusba. Vagy viheti a mazochizmusba is, mert lehet, hogy felnőttként pont azt fogja élvezni, ha továbbra is őt ütik. De minden trauma ellenére lehet belőle rendes ember is.

A szörnyű tett elkövetője viszont nem rendes ember, pláne ha meg sem bánja mocskos művét, miután szembesítették vele. Mindig talál magának egy okot a felmentésre, a megmagyarázásra. Általában a körülmények hatása („parancsra tettem", „háború volt"), vagy a normálistól elütő állapot (alkoholos vagy drogos) a hibás. Sosem ők. Mindig valaki más. Vagy valami. Az ok bármi lehet.

Sokak szerint még mindig a tévé a legnagyobb ellenségünk, az a hamis, álságos, képmutató, deformált művi világ, ami onnan a nyakunkba ömlik. Meg az internet, ami pedig azt üzeni, hogy mindent szabad. Az nyilvánvaló, hogy sokat ülünk mindkettő előtt, de ezek akkor is csak csatornák. Mindössze közvetítenek.

Inkább van valami a levegőben. Gazdasági és erkölcsi válság van, terror van, globalizáció van, nacionalizmus van, szegénység van, türelmetlenség, indulatok és őszintétlenség. Lehet, hogy a világ jelen pillanatban tényleg egy beteg és erőszakos úton halad, és nem vesszük észre, hogy ez rossz. Sőt, inkább rajongunk érte. A hatásvadászat sosem volt még ennyire biztos kezű. Az utóbbi évek legsikeresebb franchise mozija, a Fűrész pontosan témába vág. Egy sátáni alakról szól, aki hétköznapi (itt a felmentés: bűnös) emberekkel játszik véres, szadista játékot. És mi imádjuk őt. Akárcsak Lady Gagát és Rihannát, akik szinte egymásra rálicitálva jönnek elő újabbnál újabb, provokatívnak kikiáltott klipjeikkel. Ezekben már fel sem tűnik, ha erőszakot látunk, vagy ha netán kínzás, gyilok szerepel benne. Nem is látjuk annak. Helyette egy szépen csomagolt, csillogó-villogó, menő dolog lebeg a szemünk előtt.

„Nem tudom, kire haragudjak, de valakire nagyon haragszom" Dr. Pándy Mária szexuálpszichológust kérdeztük a szadizmusról és az agresszióról

Sajnos a hírek egyre gyakrabban számolnak be olyan szörnyűséges bűnesetekről, ahol egy ember egy másikat bestiális módon kínozva öl meg. Az élvezkedő, kegyetlen brutalitást nemhogy nem tudjuk, de nem is akarjuk megérteni. Még a gondolatát is elutasítjuk annak, hogy erre bárki normális ember, mint például mi is, képes lenne.

Pedig ahogy mondani szokás, ilyen az ember. A szadizmusra való hajlam mindenkiben benne van. De aztán hogy kiből jön elő, az már két dologtól függ. Az egyik a körülmények alakulása, a másik pedig hogy mennyire vagyunk képesek uralkodni felette. Az emberben számtalan gát (pl. vallási, erkölcsi) alakul ki egészen hamar, s ezek kordában tartják többek között szadista hajlamunkat is, megakadályozzák, hogy a felszínre törjön. De ettől az még ott van bennünk. Önben is és bennem is. Mindenkiben. Az emberek nagy része valóban nem hajlandó ezzel szembenézni, amit én nem tartok túl jó dolognak. Ennél egy fokkal jobb az, amikor valaki elfogadja ugyan, hogy ez benne is megvan, de ragaszkodik hozzá, hogy belőle sosem jöhet elő. Pedig de. A szadizmus az egyik elnyomott személyiségtulajdonságunk. Egy rossz hajlam. Rossz ösztön. Ha tagadjuk, az hiba. Mert akkor nem tudjuk kontrollálni.

Miből fakad? Az állati lényünk része lenne? Bár ennek ellentmond, hogy, ha jól tudom, csak egyetlen olyan állat létezik a Földön, amelyik képes pusztán az élvezetért ölni: a macska.

Nem, a szadizmus nem az állati lényünkből fakad. Más dolog ez. Ahhoz, hogy életben maradjunk, kell hogy legyen bennünk egy kis agresszió, és van is. Akiben nincs, az nem maradna életben. Hétköznapi példával élve: ha a gyerekből hiányzik az agresszió, nem fogja tudni magát megvédeni az óvodában-iskolában, és ezért mindig őt fogják megtámadni a többiek. De már a kezdet kezdetén tele vagyunk agresszióval. Mindenki. A gyerekek elképesztően kegyetlenek tudnak lenni egymással. Ezt nem tanuljuk senkitől. Senki nem tanítja meg nekünk, hogy pécézzük és csúfoljuk ki a másikat. Sőt, a szülők és a tanárok épp az ellenkezőjét mondják: ne verekedj, ne csúfolódj, légy jó. Aztán az évek során szép fokozatosan, a tiltás és a büntetés hatására az agresszió elhalványul bennünk, mert azt tanuljuk, olyan tapasztalatokat szerzünk róla, hogy rossz. Uralmunk alá hajtjuk, és nem engedjük ki. Vagy csak kis mértékben. Mert azért mindenki szokott időnként minimum kiabálni a másikkal.

Egy szadista tettben azt a legnehezebb megérteni, hogyan okozhat élvezetet, adhat gyönyörélményt valakinek egy másik ember irtózatos szenvedése, lassú halálba kínzása...

Az élvezetért és az agresszióért felelős agyterületek egészen közel vannak egymáshoz, ezért amikor egy ember egy másikat kínoz, akkor az járhat élvezettel. A szadistának mindenképpen gyönyört okoz másvalaki szenvedése. Régen hóhérnak kizárólag az átlagosnál szadistább embereket vették fel, akiknek egy-egy kivégzés közben nem a lelkük háborgott, hanem merevedésük támadt.


A cikk és az interjú teljes változatát az Elle Man tavaszi számában olvashatják.

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett