Olvasnivaló

Káros-e a kütyüvilág?

Krúdy Tamás 2012. 06. 07.

A képernyő tulajdonképpen ajtó egy szép új világba, ahová bármikor el lehet menekülni, ha a minket körülvevő valóság esetleg nem tetszene. Mindenkinek a zsebében ott lapul a Készülék, amelynek nyomogatása megnyugtatja a tépett idegeket, megerősíti a hiányos önbizalmat – és maradék szabadságától is megfosztja az embert.

Káros-e a kütyüvilág?

„A számológép nyomogatása a szellemi impotencia elleplezésére szolgál.” Fórián-Szabó Zoltán tanár úr diktálta le ezt a mondatot, amit jó néhány évvel ezelőtt nekünk, középiskolás diákoknak be kellett vésnünk a kémia füzetünkbe. Akkoriban nem nagyon volt lehetőség semmi mást nyomogatni, számítógépet is csak alig, úgyhogy nyomogattuk a zsebszámológépeket, és azt hiszem, hogy csak nagyon keveseknek jutott eszébe, hogy ez valójában pótcselekvés, még kémia- vagy fizikaórán is.

A csevegés halála

Ma mindenki bőszen nyomogat. Nem egy embertől hallottam, hogy ha véletlenül otthon felejti a mobilját, akkor úgy érzi magát, mintha meztelen lenne (ezzel kicsit így vagyok én is). Ennek az érzésnek már neve is van természetesen, a no-mobile-phone-phobia szóösszetételből rövidítették nomofóbiává. Egy brit felmérés szerint az emberek 80 százaléka érintett valamilyen módon ebben a rosszérzésben. De ezt a csupaszság-érzést nem az elérhetetlenség okozza, hanem hogy mobiltelefon híján az ember az egyik legfontosabb szociális védelmi rendszerétől lesz megfosztva. Rengeteg olyan csoportot láttam, akik valamiért egymás mellé kerültek, valamire vártak, de nem beszélgettek, hanem mindenki a telefonját nyomogatta. Igen, beszélgetni valóban nem egyszerű. Közös hangot és témát kell találni, ez pedig időigényes. Ennél sokkal egyszerűbb benyúlni a zsebbe, elővenni valamit, amit nyomogatni lehet. A modern kori etikett szerint ilyenkor számítani lehet a környezet tapintatára: ’nem zavarunk, látjuk, hogy mobilozol’.

Kényszeres tünetek

Az elégedett és boldog ember ott érzi jól magát, ahol van. A mai ember viszont egyre többször van olyan helyzetben, amiben nem szeretne lenni. A mobil túloldalon viszont egy olyan másik világ várja, ahol minden tökéletes, és még a gombok is úgy vannak megtervezve, hogy az embernek nemhogy nyomogatni, de nyalogatni lenne kedve. A mobiltelefon-nyomkodás tulajdonképpen az eszképizmus új formája, amikor az ember menekül a saját valósága elől. Bármilyen helyzetből egy csapásra ki lehet lépni azzal, hogy az ember előveszi a telefonját. Fantasztikus lehetőség arra, hogy az embernek ne kelljen szembenéznie a problémákkal, ne kelljen megoldást keresnie, hanem egyszerűen ne vegyen róluk tudomást.

„Nincs olyan igény, amire ne lenne egy mobilapplikáció.” Amikor először hallottam ezt a mondatot, mulatságosnak tartottam, de ma már egyáltalán nem gondolom annak. Nemrég láttam például egy olyan alkalmazást, amivel orosz rulettet lehetett játszani. Akinek ez lenne az igénye, de nem tud hozzá megfelelő pisztolyt szerezni, az csak letölti ezt a kis programot, és már tarthatja is a halántékához a telefonját. Ha nyer, jó, ha pedig veszít, akkor sem loccsan szét a feje. Ez pedig tagadhatatlan pozitívum, ha nem tesszük fel azt alapvető kérdést, hogy miért kell valakinek egyáltalán orosz rulettet játszania.

Attól félek, hogy a családom minden gyerek tagja képes lenne egész nap üveges szemmel bámulni valami képernyőt. Ha nem figyelnénk oda, pillanatok alatt atomjaira hullhatna szét az egész család. Ki-ki belemerülve a saját elkülönülő világába csak nyomogatja a gombokat és nem beszélget már senkivel. Ilyenkor azt szokták felhozni, hogy az olvasásnál magányosabb időtöltés nincs, ami talán igaz, de olyasmiről még nem hallottam, hogy valaki beteges könyv-függőségben szenvedett volna. Az olvasásánál az ember a tartalomra „kattan rá” és nem az eszközre, ellentétben a nyomogatós kütyükkel. Az egész digitális világ annyira csábító, hogy valóban bele lehet feledkezni, és úgy látom, hogy a gyerekek ezzel egymaguk nem képesek megbirkózni. A szülőknek, a felnőtteknek óriási felelőségük van/lenne, hogy ne hagyják magukra a fiatalabbakat. Kutatások bizonyítják, hogy egy képernyővel való interakcióba nagyon rövid idő alatt teljesen képes bevonódni az ember. Ennek az egyik jele az, hogy megjelennek az alfa hullámok, amelyek az agy ellazult, relaxált, mindent kritikátlanul befogadó állapotára jellemzőek. Majdnem azt mondhatnánk, ez az annyira vágyott „flow” állapot, ami így is lenne, ha az okostelefon-nyomkodó tényleg csinálna valamit. De valójában nem csinál semmit. Ez az egész csak álcselekvés, imitáció, valódi örömet nem okoz, csak növeli a kielégületlenség-érzést.

Sokat idézgetjük azt a bon mot-t, miszerint a mi generációnk még „digitális bevándorló”, míg a gyerekeink már „digitális bennszülöttek”, és teljesen fölösleges a saját értékeinket rájuk erőltetnünk, mert ők már mások. De én azt hiszem, hogy a döntéseiben valóban szabad, autonóm embernek a múltban sem volt és a jövőben sem lesz alternatívája. Minden függőség rossz, mert az megfosztja az embert a szabadságától.

Nemrég leült mellém egy férfi a buszon, aki a mobilján pornót nézett. Nem tudom, mi szüksége lehet rá, hogy a tömegközlekedésben ily módon izgassa magát. Kicsit módosítottam is egykori kémiatanárom bölcsességét erre a helyzetre alkalmazva: az okostelefon nyomogatása az impotencia elleplezésére szolgál.

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett