A saját utamon

A 68 éves modell, stylist és szépségmárka-tulajdonos, Linda Rodin jól tudja, az igazi stílusosság nem azt jelenti, hogy követjük a trendeket. Az egész életét ennek a gondolatnak a szellemében élte, és most megosztja velünk a tudását.

2017.04.02. 13:51

Van az édesanyámról egy régi fotóm, amit nagyon szeretek. Fiatal rajta, mosolyogva biciklizik, egyszerű krémszínű garbót visel, és sötétkék farmer kertésznadrágot. Mivel a képet egy régi, 16 mm-es amatőr filmből vágták ki, a színek kissé elmosódottak rajta. Tudom, hogy az édesapám állt a gép mögött, ő számított a család fényképészének. Amúgy orvos volt, és pont úgy nézett ki, mint Gregory Peck. Nem emlékszem, hogy valaha láttam volna másban, mint makulátlan öltönyben és kalapban. Az ’50-es években a férfiak még mind kalapban jártak.
Az édesanyám, Beatrice, a barátainak csak Billie, rendkívül stílusosan öltözködött, és megszállottan gyűjtötte a szép tárgyakat. Régiségboltot vezetett, belsőépítészként dolgozott, és mellette szobrászkodott. Csodálatos volt az ízlése, ahogyan a nagymamámé és a nagynénémé is, én tehát úgy nőttem fel, hogy belém ivódott a szépség szeretete és az öltözködés iránti érzék. Az anyukám személyisége meghatározta az otthonunkat. Az iskolai barátaim egyikénél sem láttam olyan merész, fekete és élénkkék virágos Warhol-stílusú tapétát, mint amilyen a mi szerény konyhánkat díszítette. Egyéni volt, és visszafogott, mint az édesanyám tökéletesen szabott ruhái, amelyek mindig a függetlenség, az önbizalom és a különlegesség érzésével töltöttek el. Anyu teljesen a maga képére formálta a napi trendeket.
Tizennyolc éves koromig laktam a szüleimnél, ide-oda ingázva New York és az otthonom között. A Penn Station állomáson szálltam le a vonatról, és örömmel fedeztem fel a 34. utca környékét. Aztán beköltöztem Manhattanbe.
A New York Egyetem bölcsészkarára jártam, és hétvégére mindig hazautaztam. Az egyik barátnőmmel közösen béreltünk lakást az Upper West Side-on. A fürdőszoba falai pompás bíborszínben tündököltek, a lakás többi részét levendulakékre festették. Emlékszem, mennyire büszke voltam a régi, olajzöld öltözködőszekrényemre, a fehér márványtetejével és a gyönyörű állótükrével, meg a nagy, tágas ágyamra. Amikor egy évvel később Olaszországba költöztem a szerelmem után, ugyanazt éreztem, mint a ’60-as évek végén a legtöbb húszéves: szabad vagyok, és nyitott mindenre.
Most visszanézve úgy látom, ahogy kiléptem abból a békés elővárosi környezetből, ahol felnőttem, a világról alkotott gondolataim és nézeteim gyökeresen megváltoztak. Ezzel szemben semmiféle gyökeres változáson nem esett át a személyes stílusom: egyszerű, komplikálatlan és tiszta maradt. Eltekintve egy rövid hippi periódusomtól, amikor középen elválasztott, hosszú hajat hordtam, himbálózó fülbevalókat és poncsót (mind Joan Baezre akartunk hasonlítani), és egy másik korszakomtól, amikor a ’30-as évek párizsi nőit utánoztam, alapvetően végig farmeros-pólós lány maradtam. Mindig érdekelt, mit művelnek az emberek a kultúrában és a divatvilágban. Átvettem tőlük kisebb részleteket, de közben hű maradtam a saját letisztult stílusomhoz.
1979-ben visszaköltöztem New Yorkba, és Linda Hopp néven megnyitottam a SoHo első ruhaboltját. Ruhákat terveztem, és már jóval azelőtt elkezdtem vásárolni Calvin Kleintól és Todd Oldhamtól, mielőtt a két dizájner átkerült volna
a szuperligába. Tartottam kalapokat és táskákat is – igazi concept store volt az enyém, noha rövid életű. Az emberek egy ideig szívesen jártak hozzám, hogy új és ismeretlen darabokat fedezzenek fel, kísérletezzenek, játsszanak a ruhákkal, mintha jelmezek lennének, mielőtt a ’80-as években teljesen uniformizálódott volna a manhattaniek öltözködése.
A széles válltöméseket magam mögött hagyva átköltöztem a város másik részébe, egy háború előtt épült házba, hogy útnak indítsam a saját márkámat. Ez 35 évvel ezelőtt történt, és azóta is ott lakom. Nagyon szeretem ezt az egyszobás lakást, mert három oldalra néznek az ablakai. Teljesen a saját képemre formáltam, és olyan tárgyakkal veszem magam körül, amelyeknek a látványa örömmel tölt el. Gyűjtök mindent: vázákat, kagylókat, tálakat, poharakat, ami éppen eszembe jut. Modern tárgyaim nincsenek.
Ha meglátok egy ’70-es évekbeli, gyönyörű tányért, vagy egy megfakult tükröt a ’30-as évekből, megveszem. Teljes összevisszaságban vesznek körül azok a tárgyak, amelyeket szeretek meglátni felébredéskor.
A döntéseimet egyedül hozom meg. Soha nem találkoztam az igazi férfival, és nem állapodtam meg – most pedig életem nagy szerelmével élek, a Winky nevű törpeuszkárral. Kilenc kilót nyom, ezüstszínű a szőre, hosszú a lába, és sokkal okosabb nálam. Ahogyan valaki mondta egyszer, az uszkárok nem kutyák, hanem emberek. Szeretem, ha meglátogatnak
a barátaim, egyszerre csak néhányan, hogy bort igyunk és beszélgessünk. Nem vagyok igazán jó háziasszony. Nem adok nagy vacsorapartikat, nincs rá elég helyem. Utazgatok, de mindig örömmel térek haza a türkizkék bársonydíványomhoz és a pompás szobanövényeimhez.
Viccesnek tartom, hogy a divatvilág felfedezett engem, egy 68 éves, ráncos és megfáradt valakit. Csodálatos, hogy stílusikonnak neveznek. Először jött a Karen Walker-napszemüvegkampány, aztán a The Row-fotózás. Hízelgő, hogy
a stílusomat menőnek találják.
Nincs túl sok ruhám, és nem szeretem a fidres-fodros dolgokat. A jól szabott darabokat kedvelem, ezek illenek a testalkatomhoz, nem vagyok ugyanis túlságosan magas. Miközben a saját nappalimban boldogan sétálgatok fel-alá földig érő, ’30-as évekbeli stílusú szoknyában, nincsen estélyi ruhám, soha nem is volt. Ahogyan a hajamat sem festettem soha.
Azt hiszem, fogalmazhatnék úgy, hogy ez lett a jelképem, meg a szemüvegem. Mindenki azt mondja, milyen klassz szemüvegeket hordok. De hát mit csináljak, ha nem jó a szemem! A szemüveg a legstílusosabb kiegészítő, és a legegyszerűbb módja annak, hogy feltuningoljam a megjelenésemet.
Ezenkívül régi ékszereket is gyűjtök, de csak néhányat hordok, amelyeket külön nekem tervezett Soraya Silchenstedt. Jó hét évvel ezelőtt készített egy-egy hosszú nyakláncot nekem és a nővéremnek. Az enyémre egy kis kerek gyémántot és egy szív alakú charmot tett, a nővéremére csak a kicsike szívet. Amikor a testvérem meghalt, az én láncommal a nyakában temettem el, én pedig azóta az övét hordom. Soha nem veszem le. 62 éves voltam, amikor meghalt, és a nevét (Christine) türkizkékben a csuklómra tetováltattam. Az első és addigi egyetlen tetoválásom (ezt 60 évesen csináltattam) szövege Nick – ez az unokaöcsém neve, aki Irakban szolgált. Ettől közelebb éreztem őt magamhoz. (Azóta szerencsésen hazatért, és semmi baja.)
Az ösztöneimre hallgatok, egész életemben ezt tettem. Nem a címke alapján döntöm el, mit veszek meg. Ha valami jól áll, igent mondok rá. Némelyik darabot örökre megőrzöm. Van egy harmincéves farmeringem, és egy farmerdzsekim, amelyik mintha mindig meglett volna. Szerencsére az alakom nem változott, úgyhogy hordhatom a régi farmereimet, mert igazi farmerőrült vagyok. Van egy Chloé farmerom is, de nem az a fontos, ki tervezte, szeretem minden formában.
A stílus nem pénz, hanem ízlés és önismeret kérdése. Én nem hiszem, hogy ha megöregszünk, akkor öregesebben vagy fiatalosabban, vagy bárhogyan másként kell öltözködnünk. Amúgy sem vettem fel soha provokatív darabokat. Jó, tizennyolc éves koromban hordtam forrónadrágot meg miniszoknyát, de szerintem ezt minden tizennyolc éves megteszi. Azóta viszont soha nem mutogattam magam különösebben, mert így érzem jól magam. Márpedig jól kell éreznem magamat ahhoz, hogy jól nézzek ki.
Most, ahogy nézem az anyukám fotóját, rádöbbenek, mennyire hasonló lett az ízlésünk. Az a sima garbó, a kertésznadrág – olyan egyszerűen öltözködött, hogy az érvényre juttatta a személyiségét. Ehhez jön a mosolyát keretező málnaszínű rúzs. Ezt az árnyalatot visszahoztam a saját szépségtermékeimben is. Most, hatvan évvel később még mindig tökéletesen modern. Azt a nevet adtam neki, hogy Billie a biciklin.

(Megjelent az ELLE magazin 2017. márciusi számában)

társadalom

Még több
Társadalom