Az új 50

A korunknak néha van jelentősége: már nem olyan feszes a bőrünk, nem olyan karcsú a derekunk, de nagy hiba, ha éveinkre hivatkozva engedünk a sztereotípiáknak, és lassítunk a tempón.

2017.03.31. 13:39

Sőt, magunkkal szemben megbocsáthatatlan, ha azt gondoljuk, hogy nincs szükségünk már fejlődésre, mert élhetünk abból a tudásból, amit eddig megszereztünk, és a fiatalabbakkal szemben nekünk már előjogaink vannak. Mindig annyit érünk, amennyire az aktuális kihívásnak meg tudunk felelni. Zsákutca, ha a többség alkotta elvárásoknak akarunk megfelelni, és szép lassan feladjuk önmagunkat, az álmainkat, a céljainkat. Ez sokaknál akkor következik be, amikor családjuk lesz.
Természetesen huszonéves koromban egyáltalán nem féltem az öregedéstől, játék volt elképzelni, milyen leszek majd idősebb éveimben. Voltak példaképeim, bár elég kevés szépen idősödő nőt láttam magam körül. Mindig a világra nyitott, rugalmas szabadszelleműekre kaptam fel a fejem. A külső megjelenés mellett a lelki, szellemi érést próbáltam megfejteni náluk, és arra jutottam: ha az ember odafigyel magára, és mindig vannak céljai, akkor nem olyan tragédia az évek múlása. Így nem kísérte rettegés az évtizedek átlépését, kivéve, amikor harminc lettem. Akkor azt éreztem, hogy a lányságból a nő kategóriába kerültem, de ez csak nagyon rövid ideig tartott, hiszen viharos sebességgel fejlődött minden körülöttem: a gyerekeim mellett a munkám, a karrierem, az új emberekkel való találkozások nagyon boldoggá tettek, és sokáig tanulhattam, ami nem engedte, hogy bármiben korlátozzam magam. Feszegettem a határaimat. Jó kihívás volt, hiszen sosem volt elég önbizalmam. Így szinte elrepültek az évek. Semmi sem veszett kárba, szép lassan beértek a dolgaim, és örülök, hogy nem spóroltam az energiámmal, hiszen csak úgy sosem hullott az ölembe semmi.
Nem sírok vissza semmilyen időszakot az életemben, sosem szerettem a múltba visszamenni, vagy sokat beszélni róla, felesleges időtöltésnek tartom. Általában a jó dolgokat őrzöm meg, és ha valaki bántott, azt is hajlamos vagyok elfelejteni. Sok esetben a barátnőim figyelmeztetnek, hogy: nem emlékszel, X. Y. milyen rosszindulatú volt veled? Nem szoktam emlékezni. Most, ötvenévesen is az tesz boldoggá, ha tanulhatok, ha bizonyíthatok, elsősorban magamnak, hogy mi mindenre vagyok képes. Már kevésbé frusztrál az, ha a másik ember jobb, vagy többet tud nálam. Hiszen a lényeg, hogy nagyjából tisztában vagyok a képességeimmel, azzal, hogy én miben vagyok jó, és a hiányosságaimmal is szembe tudok nézni. Ez a tudat sokkal magabiztosabbá tesz, mint korábban. Szeretem a hiányosságaimat, mert ezek az én hajtóerőim. Tisztelem azokat az embereket, akik nem feltétlenül úgy gondolkodnak, mint én. És ez nyugalommal tölt el. Néha lehet, hogy antiszociális vagyok, mert kevés emberrel találom meg a közösséget. Barátnőim vannak, de sülve-főve együtt lenni velük nálam sohasem működött. Szükségem van a szabadságra, hogy ne kelljen mindenről beszámolnom, mert tudom, hogy amit ma elmondok, az holnap már más értelmet nyer. Nem szeretem kórusban szidni a férfiakat, és nem tudok beállni abba a sorba, hogy nincs egy normális férfi – mert lehet, hogy én sem vagyok normális a hagyományos értelemben. Hiszek abban, hogy ha kell, mindenki megtalálja a párját, és ha nem, akkor sincs katasztrófa. Akkor annak úgy kellett lennie. Ez sosem volt számomra kiemelt fontosságú kérdés. Sokkal jobban elfogadom a változásokat, mert már tudom, hogy ami történik velünk, az nem véletlen. Már nem ragadok le az okok keresé­sében, inkább a megoldásra törekszem. Ezek mind hihetetlenül felszabadítanak a korábbi nézeteimmel szemben.
Próbálok szépen öregedni, figyelni azt, hogy mi zajlik le bennem. Az öltözködésben a kényelem a legfontosabb, de képes lennék még most is akár egy óceánt is átszelni egy ruhadarabért, minden követ megmozgatni azért, ami számomra értékes és izgalmas. Nem feltétlenül a drága holmikban látok fantáziát, de pechemre általában azok állnak jobban. Egyre inkább a minőséget keresem, azt, ami anyagában, kivitelezésében különleges, vagy egy történetet, ahogyan egy kreáció létrejött, vagy ahogy évtizedeken át megmaradt. Az esztétika mindig vonzott, az öltözködést egy nagyon hasznos elemnek tartom, amivel jobban szolgálom magamat, illetve jobban kifejezésre juttatom a tulajdonságaimat. Mindig kerestem a harmóniát, sosem szerettem a nagyon feltűnő ruhákat. Ma már abban hiszek, hogy semmi sem létezik önmagában, minden kapcsolódik valamihez, valakihez. Értékelem a mítoszteremtő embereket, mert amögött mindig munka, tudás áll, az ő egyedi tudásuk. Nem tudok vitatkozni, mert feleslegesnek tartom, bár ma elég fontos volna, hogy az ember meggyőző érveket sorakoztasson fel. Tessék, ez az egyik hiányosságom, amin viszont nem akarok változtatni. Boldoggá tesz, hogy ezt ki merem mondani. (Ezt is az ötven évemnek köszönhetem.)
Szeretek ötvenéves lenni, mert egyre őszintébb vagyok magammal, és mert mindezeket nem vallottam volna be korábban. Szeretek terveket szövögetni, és még nem tettem le arról, hogy egyszer megjelenik egy CD-m, és hogy újból elkezdek énekelni tanulni. Arról sem tettem le, hogy fessek, amire az utóbbi húsz évben nem volt időm. Szeretnék megtanulni profi módon fotózni, és mindent, amihez van némi képességem, magasabb szintre emelni. Izgalmas álmok ezek, amelyek még sok tennivalót adnak. Nem hiszek abban, hogy bizonyos kornak vannak előnyei vagy hátrányai. Mindig annyi előnyünk és hátrányunk van, amennyit teremtünk magunknak.
Szerintem amit nehéz megtartani a sokévnyi tapasztalat és olykor csalódások után, az embernek az a képessége, hogy alapvetően jót feltételezzen másokról és bizalommal legyen irántuk. Szerencsére bennem ez az átlagnál erősebben működött, talán kicsit naiv is voltam, és remélem, hogy az is maradok még.  Nem bírom az egyhangúságot, szükségem van
a lelkesítő feladatokra, vagy ha nincs, akkor gyártok magamnak. Éppen ezért nem értem, amikor azt mondják, hogy egy bizonyos kor után lassítani kell. Sosem viseltem jól a lassúságot, a túl nagy lazaságot, a tunyaságot, és fogalmam nincs, hogy a carpe diem hogyan válhatott ennyire népszerű és elfogadott életfilozófiává. Hiszen ezt sokan úgy értelmezik, hogy abszolút nem törődnek a holnappal. Bizonyos helyzetekben próbálom magamévá tenni ezt a szemléletmódot, de valahogyan nálam nem működik „a dolgok maguktól megoldódnak művészete”. Megtapasztaltam, hogy a rossz után megint jön a jó, ha kiálltam a próbát. Volt egy könyv, ami akkor került a kezembe, amikor életem egyik legnagyobb válságát éltem, a címe ez volt: „Örömmel várd a válsághelyzeteket”. Megvettem, mert kíváncsi voltam, hogy ez most vicc-e. És nem viccelt a szerző, bebizonyította, hogy milyen hasznosak a válságok. Sokat segített abban, hogy megértsem, felesleges ellenkezni, inkább arra kell törekedni, hogy minél hamarabb túljussunk a nehéz perióduson. Persze közben le kell menni a pokol mélyére, hogy onnan fölfelé mászhassunk, és megint kisüssön a nap. Ma szilárdan hiszem, hogy ez működik. Ötvenévesen többet gondolkodom az élethez való viszonyomon, mint korábban. Bölcs még nem vagyok, de azt hiszem, pár száz évvel ezelőtt könnyebb volt bölcsnek lenni, mert egy lelassultabb, ingerszegényebb világban éltek az emberek. Ma már kockázatos tanácsot adni vagy örök érvényű következtetéseket levonni, mert amit ma helyénvalónak tartunk, az holnap már ugyanabban a formában nem állja meg a helyét.
Tehát az öregedésnek nincsenek szabályai. Viszont azt vallom, hogy részt kell vennünk mindenben, ébernek kell lennünk, mert csak akkor érhetnek élmények, körvonalazódhat az utunk. Meg kell őriznünk azt a képességünket, hogy elmerüljünk a dolgainkban, teljesen eggyé váljunk velük. Az ítéletek kora lejárt. Aki az ítéletei között él, az öregszik meg a leghamarabb, bezárja magát egy körbe, amiben egyre nagyobb sebességgel pörög. Persze, szeretném azt hinni, hogy jól látom a világot, és hogy nagyjából összhangban vagyok magammal, de bizonyosat sosem tudhatok. Ha nem lennének kétségeim, akkor most arra sem került volna sor, hogy ezeket a gondolatokat leírjam. Mindenesetre én még nyolcvanévesen is szeretnék megfeledkezni arról, hogy egyek, igyak, mert ez nálam azt jelenti, hogy még tudok lelkesedni, és kreatívan létrehozni valamit, ami nekem igazán fontos.                                Fejes Éva

(Megjelent az ELLE magazin 2017. márciusi számában)

társadalom

Még több
Társadalom