Arcok

Amíg olvas, addig sem duhajkodik

Patakfalvi Dóra 2017. 03. 20.

Az ismert műfordító-dramaturgot, a Magvető kiadó egykori igazgatóját élete első filmfőszerepében láthatjuk tavasszal a mozikban. Forgatási élményei mellett Ljudmila Ulickajával való barátsága, az elitellenesség és a példa­értékű szilikátmérnökök is szóba kerültek vele.

Amíg olvas, addig sem duhajkodik

ELLE: „Ebben a korosztályban nem ismerek olyan karizmával rendelkező férfit, mint Géza” – nyilatkozta Enyedi Ildikó a közös filmjük kapcsán. A mondatot bármely könyvkiadó csoportigazgatója megirigyelhetné.

Morcsányi Géza: Kevés hízelgőbb mondat létezik ennél, ezt jól gondolja. De ahogy az egész filmbeli szerepemmel kapcsolatban, ezúttal is nagy szerénységgel kell eljárnom. Mivel a munka során tökéletesen rábíztam magam Ildikóra, elhittem neki, milyennek lát és mire tart képesnek, csak remélhetem, hogy ebben a mondatban is van igazság.

ELLE: Tulajdonképpen miért vállalta el Enyedi Ildikó felkérését?

MG: Egyfelől a rutintalanságommal, ahogy a Leányvásár című operettben éneklik, valóban nagyot iramodtam, másrészt viszont voltak azért sejtéseim a feladatról. Dramaturgként közel negyven éve színházi próbákon ülök, kiadóvezetőként húsz éve szövegeket olvasok, ezek pedig rokonságban állnak a filmezéssel is. Azért felhívtam előtte a barátomat és alkotótársamat, Gothár Pétert, aki azt válaszolta, hogy ha Enyedi a te pofádat akarja, akkor mondj igent. Tehát igent mondtam, de szóltam Ildikónak, mostantól csakis neki kell megmondania, mit kell tennem, mert nem tudok róla, hogy bármilyen színészi eszközöm vagy vágyam lenne. Ezután még nagyon sok castingon vettem részt, hiszen mellém, egy amatőr szereplő mellé kellett a megfelelő profi színészt megtalálni. Így lett a partnerem végül Borbély Alexandra.

ELLE: A Testről és Lélekről egy férfi és egy nő kapcsolatát mutatja be, „az ösztönvilág és a valóság mezsgyéjén”. Vagyis a film a szerelem természetéről mesél?

MG: Ez egy leheletfinom szerelmi történet. Hasonló eseteket persze ismerünk: öregedő férfi tüskés bezárkózottsággal és fiatal nő kis kapcsolatteremtési nehézségekkel; elsőre nem értenek szót, és nehezen jönnek ki egymással az ágyban is. Ez a film mégis „az egyszer fordul elő egy évszázadban” esete, hiszen a két ember ugyanazt álmodja éjszakánként. A háttérben tehát ott a csodálatos szürrealitás és fantáziavilág, színtiszta kép- és fényköltészettel. A földközeli és túlvilági kettősségét jól lehetett érzékelni a forgatáson is, bár azt már addig is tudtam, ahhoz, hogy egy mű a csillagok között szárnyaljon, nagyon sok izzadságos lépést kell megtenni az alkotás során.

ELLE: A rendezőnő nagyon elégedett volt az ön játékával, maga hogy van ezzel?

MG: Azt hiszem, az eddigi munkáim esetében nagyjából mindig meg tudtam ítélni a kész anyag minőségét. Ezúttal viszont ott álltam az utolsó forgatási napon, és fogalmam nem volt, hogy jó volt-e,
vagy sem, amit csináltam. Az egyetlen kontrollomat ugyanis végig Ildikó jelentette, a felvételektől igyekeztem mindig távol tartani magam, mert tudtam, ha visszanézem, és szembesülök magammal, vége mindennek. Gothár az elsők között látta a film nyers változatát, és azt mondta, nyugodtan kimehetsz ezután is az utcára. A következő fontos lakmusz a feleségem volt, aki történetesen színésznő, és az már tényleg komoly kérdésként vetődött fel, vajon ő hajlandó lesz-e velem együtt kijönni
az utcára. Szerencsére nem buktam meg nála.

ELLE: Az életrajzának talán ez a filmszerep a legváratlanabb pontja, de már a pályakezdésében is volt egy meglepő fordulat: közgazdászból lett színházi dramaturg. Tudatosság vagy véletlenszerűség alakította inkább a pályáját?

MG: Amennyit mostanra meg tudtam fejteni magamból, azt gondolom, hogy körülbelül a helyemen vagyok, és minden, ami mellékvágánynak tűnt a pályámon, később hasznosult. Soha nem akartam nagy dolgokat elérni az életben, mégis a közelébe jutottam olyasmiknek, amiket nagynak gondolok. A fordulat egyébként még közgazdászhallgatóként egy elmaradt jazzkoncerttel kezdődött, ugyanis helyette beültem az Egy őrült naplója akkori legendás előadására, és ott nemcsak Gogollal indult el a tartós viszonyom, de a színházzal és az irodalommal is.

ELLE: Később pedig műfordítóként is ismert lett, az orosz klasszikusok mellett a legjelentősebb kortárs szerző, Ljudmila Ulickaja egyik magyar tolmácsolója, és ha jól tudom, nagy rajongója is.

MG: A regényein túl nagyon megszerettem Ljudmilát magát is. A kívánságára az utolsó két budapesti látogatása alkalmával nálunk is lakott, és mondhatom, hogy baráti vele a viszonyom. Azt megelőzően, hogy a Magvető szerzője lett, egy másik kiadóval versenyeztünk érte, és kezdetben nem nálunk volt az előny. Végül mégis én értem célt Ljudmilánál.

ELLE: Talán ebben is szerepet játszott a karizmája… De ha már az egyik legfontosabb kortárs női szerzőről beszélünk, nemrég Tóth Krisztina panaszkodott arról, hogy a hazai irodalomban le vannak osztva a szerepek: elérhet ő bármit, mindig „a női író” marad. Ön lát ilyen problémát?

MG: A könyvkiadásban egyfelől rengeteg méltatlankodást és sértettséget hallottam a húsz év alatt, például első generációs értelmiségiektől – ami egyébként magam is vagyok – vagy vidékiektől vagy nőktől, és így tovább, hogy számukra éppen ez vagy az a körülmény nehezíti meg az érvényesülést. Én meg arra jutottam, hogy sokan, akik nem elég tehetségesek, hajlamosak a sikertelenségük okát ilyesmiben látni. Másfelől Tóth Krisztina éppen az ellenkezőjére példa: nevezhetik őt női írónak, rakhatják akármilyen skatulyába, akkor is rendkívüli tehetségű alkotó marad. Ez a lényeg. És ráadásul még sikere is van. A tehetség, legyen nőé vagy férfié, így vagy úgy, de utat tör magának.

ELLE: Az viszont kétségtelen, hogy egyre több szférában szorgalmaznának határozottabb női jelenlétet.

MG: Igen, szokták mondani, hogy mennyivel jobb lenne a világ, ha a politikában több nő dolgozna. Szerintem pedig erre nincs garancia. Gondoljon bele, mi történne, ha a most ismert erőszakos női politikusokból még több uralná
a közéletet! A férfiaknak talán az lenne a dolguk minden szférában, hogy nézzék meg, bizonyos listákról nem felejtették-e le a nőket, a nők meg a férfiakat. És akkor így rendben vagyunk.

ELLE: A Wikipédia szerint a világon nagyjából kétmillió, itthon körülbelül 12 ezer könyv jelenik meg évente. Minél több, annál jobb?

MG: Ebben egyrészt szerepet játszik a gazdasági racionalitás, hogy a forgalmat fenntartsák, másfelől meg a vágy, hogy minél több mű jusson el az olvasókhoz. Pedig ma már tudjuk, hogy nagyon sokat nem javít az emberek életminőségén a művészet, de ha valaki szeretné elárasztani könyvvel a világot, tegye. Persze én sem gondolom, hogy mindenkinek feltétlenül publikálnia kellene, ahogy Molière is írja A mizantrópban: „Az jellemzi a biztos ízlésű embert, hogy képes leküzdeni az írási ingert.”

ELLE: Ugyanezt továbbgondolva: Mark Twain híres mondása után, miszerint „Az az ember, aki nem olvas könyvet, semmiben sem különbözik attól az embertől, aki nem tud olvasni”, csak egy lépés, hogy az, aki nem jó könyveket olvas, semmiben sem különbözik attól, aki nem olvas. Vajon mindegy, hogy milyen, csak betű legyen?

MG: Nehezíti a kérdést, hogy azt, milyen a jó könyv, nincs mivel megmérnünk. És ha mondjuk az én ízlésemhez képest rossz is az a mű, amit az illető olvas, legalább addig sem iszik vagy duhajkodik, satöbbi, hanem kikapcsolódik, a pszichéje megnyugszik, a szíve földerül. Az olvasásból általában olyan nagy baj nem szokott lenni. Viszont egy gonosz ember, olvashatja akár Thomas Mannt vagy Tolsztojt is, akkor is gonosz marad.

ELLE: Korábban arról beszélt egy újságírónak, hogy az olyan irodalmi művek vonzereje, amelyek valaha felszabadították egy női generáció gondolkodását, megkopott, és az élethez szükséges útravalót ezek helyett ma néhány mondatos internetes szövegekből vagy show-műsorokból szerezzük be. Milyen következménye lehet ennek hosszú távon?

MG: Hát, ha én ezt tudnám, nem itt beszélgetnék magával! Egyébként én optimista vagyok. Egyrészt – és ezt jelentős gondolkodók már több alkalommal megállapították – az ember a legborzalmasabb viszonyokhoz is képes és hajlandó alkalmazkodni. Másrészt pedig mindig lesznek majd olyanok, akik, hogy úgy mondjam, ki akarják dugni a fejüket.

ELLE: Gyakran emlegetett kifejezés manapság az elitizmus, amely a magyar irodalom bizonyos köreit is sűrűn érő vád. Mit tart ebből jogosnak?

MG: Nézze, aki úgy érzi, hogy nincs benne az elitben, azt baromira irritálja az elit. Szinte félve mondom, de nekem nagyon is jó volt, hogy a közelében lehettem a hazai irodalmi elitnek, akikre egyébként szerintem szüksége van a társadalomnak. De ezzel már nagyon ingoványos terepre értünk.

ELLE: Éppen ezért érdekelne, mit gondol.

MG: Meghatározó paradigmaváltás zajlik a világban: a nem elit tagjai elsöprik az elitet, mert már nem bírják tartani a dühüket amiatt, hogy illendőségből fékezniük kell magukat. Ennek következtében a felvilágosodás korából származó kultúrafogalmunk is megváltozik, ami földcsuszamlásszerű változásokat jelent a generációm számára. Várhatóan megszűnik majd az értelmiség fogalma, és eltűnnek a szellemi hierarchiák is. Tehát azt hiszem, mostantól egy ideig nehezebb lesz a szellemi különbözőséget felmutatni és pénzben nem mérhető minőségeket létrehozni.

ELLE: Kertész Imre Nobel-díjának egykor mint kiadóigazgató is örülhetett. Mit szólt most Bob Dylan díjazásához?

MG: Teljes értetlenséggel álltam előtte. Habár nem szokatlan a jelenség, a Svéd Akadémia döntései sokszor sokak számára érthetetlenek, de ez így van rendjén. Bob Dylan értékeit látom ugyan, de ebben a kérdésben igenis elitista vagyok: azt gondolom, a popkultúrának és a magas kultúrának nem azonos polcon kell állnia.

ELLE: Tavaly nemcsak Kertészt, de az önnel szoros emberi-szakmai viszonyt ápoló Esterházy Pétert is elvesztettük. Túl van már a gyászmunkán?

MG: Az, hogy Esterházy nincs, igazából még nem jutott el a tudatomig. Az elmúlt húsz évemnek valóban kulcsszereplője volt
Péter, és ha a legváratlanabb pillanatokban eszembe jut, olykor elfog a sírás. De szerencsére annyi mindenben itt él velünk most is. Őt egyébként az elsők között avattam be a filmes ügyembe. Nagyon kacagott, és azzal a páratlan esterházys érdeklődéssel kérdezgetett róla.

ELLE: Egyre fogynak a generációs apafigurák és zsinórmértékek. Ilyen körülmények között hogyan lesznek helyettük újak?

MG: Szerencsére számos író dolgozik még közöttünk Bodor Ádámtól Spiró Györgyön át Krasznahorkai Lászlóig, hogy csak néhány nagy művészt említsek kapásból, és a közéletben is felfedezhetők páran, akiknek mindig adok a szavára. És biztosan van számtalan ismeretlen civil is, mondjuk tanárok, orvosok vagy szilikátmérnökök, hogy EP-t idézzük, akik példaértékű emberek. Ezért mondom azt, hogy mindig lesznek olyanok, akik ki akarják majd dugni
a fejüket... mindabból, ami most van.

Patakfalvi Dóra

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett