Arcok

Csípős és édes, piros és fekete

2012. 06. 27.

A magyar gasztroélet mestertortája, a szakértők krémes habja, a multikulti étkezés hétfogásos vacsoraparádéja. Ha a webkettő nem minden ízében demokratikus intézmény lenne, kérdés nélkül Mautner Zsófi volna a magyar bloggerek királynője. Esze Dóra interjúja blogjáról, a Meztelen üzenetről.

Csípős és édes, piros és fekete

Nagyon éles kanyarral érkeztél abba a jelenségbe, amely ma vagy. Te magad röviden úgy szoktad leírni, az út a diplomatafolyosótól a diplomatapudingig vezetett.

Igen, eredetileg ugyanis közgazdász vagyok. A diploma után tíz évig európai uniós ügyekkel foglalkoztam, ennek az időnek a felét Brüsszelben töltöttem, esélyegyenlőség és kultúra területeken. Ez tartott 2008-ig. Mondhatom, a gasztronómia kezdettől jelen van az életemben. Nyolcéves koromban sütikkel kezdtem, azután odaálltam a nagymamám mellé a konyhában, aki a legnagyobb szakácsnő volt a családban, felnőtt fejjel pedig jártamban-keltemben ahol csak tehettem, Vietnámtól Marokkón át New Yorkig elvégeztem egy helyi konyhára fókuszáló főzőtanfolyamot. 2005-ben lépett más szintre az életemben a főzés iránti szerelem. Akkor indítottam el a Chili & Vaníliát, a kezdet kezdetén kizárólag saját célra. Semmiféle pályaváltási vagy márkaépítési ambícióm nem volt, mondanivalóm viszont temérdek, ezért kellett egy terep, ahol megoszthatom. Hogy a blog maga micsoda, akkor még nem tudtam. Bennem a honlap ötlete is felvetődött, az IT-s kollégáimtól hallottam, hogy a blogot három kattintással el lehet indítani, majd ők ezt meg is tették nekem.

 

Mikor állt be az első komoly fordulat?

Egy év után indult be a forgalom, de akkor nagyon. Felkéréseket kaptam több magazintól, a receptgyűjtő website-októl, de hát akkor még Brüsszelben éltem, a Chili & Vanília abszolút hobbit jelentett, esténként foglalkoztam vele, munka után. Éppen 2008-ra, amikor egyébként is lejárt a szerződésem, érett be annyira, hogy egyáltalán felvetődjön gondolati szinten, milyen jó volna ezzel foglalkozni. Hosszan gondolkoztam, mérlegeltem, nem vagyok az a típus, aki arra ébred, hogy csapot-papot otthagy, pláne nem egy ilyen pályát.

Mesélj egy kicsit magáról a döntésről.

Utólag mindig nagyon egyszerűnek tűnik, mintha pikk-pakk kitaláltam volna, hogy váltok. A valóságban egy évbe telt, amíg elszántam magam. Kezdetben úgy számoltam, fizetésnélküli szabadságot veszek ki, lássuk, tetszik-e ez a másfajta élet. Rengeteg szempontot kellett mérlegelni, nem tudhattam előre, hogy ha napi huszonnégy órában, megélhetésként művelem, vajon akkor is ilyen nagy örömet okoz-e majd, nem unom-e el két hónap után, hogy állandóan ételekkel foglalkozom. És persze álszentség volna kihagyni az anyagi, egzisztenciális aspektust. Nagyon-nagyon magas életszínvonalat nyújtó, kiszámítható, rendkívül biztos pályám volt, és ha maradok, minden bizonnyal tovább ível felfelé. A kiküldetésem lejártával nagyon komoly ajánlatokat kaptam vezetői munkakörben, a váltás nélkül ma akár nagykövet lehetnék. Tehát karrierszempontból is nagy súlya volt a döntésnek, egzisztenciálisan meg nyilvánvalóan. Nem ismertem senkit, de sejtettem, hogy ha belevágok, sokáig nem lehet ezt egyedül, együtt kell majd működnöm másokkal, és sejtelmem sem volt, kikkel. A perspektívája is lutri volt. Ebben az egy évben mégis volt egy olyan reggel, amikor azzal ébredtem, hogy belevágok.

Hogyan engedted el végül az előző életedet? Gondolom, nem tarthatott volna tíz évig, ha nem fűznek hozzá érzelmek.

Sokan arra tippelnek, hogy addigra lett elegem a bürokráciából. Hát szó sincs ilyesmiről, nagyon-nagyon szerettem azt a munkát, csak az új vonal felülkerekedett. Arra gondoltam, mindig van visszaút, végülis beszélek hat nyelvet, az utcára nem kerülök. Átgondoltam, ha nem sikerül, csak magam felé kell elszámolni. Ám ahogy lenni szokott, az élet megelőzte a nagy döntést. Amikor hazajöttem, még néhány hónapig az eredeti szakmámat űztem itthon is, majd megkeresett a Dining Guide, hogy legyek a főszerkesztője. Egy biztonságot nyújtó főmegbízás nyugalmat adott. Az EU-s munkámban is nagy átrendezés volt. Amikor felmondtam, elképesztő meglepetést okoztam, azért nem sokan hagynak ott önként egy ilyen életformát.

A legelején mit tudtál tenni azért, hogy olvasott legyél?

Miután saját játszótérnek hoztam létre, ismerősöknek küldtem el a linkeket. Amikor huszan olvasták, azt értettem, az a család. Amikor ötvenen, gondoltam, jó, hát a család továbbküldte ennek-annak. Amikor hatvanan-hetvenen, már nem értettem, az ismeretlenek hogy keveredtek oda. Az első nagy mérföldkőhöz akkor értem, amikor valaki belinkelte egy index fórumon. Attól kezdve nem tudtam követni. 2007-ben pedig rovatot indítottam el a Mancsban, az újabb lökést adott.

Fontos volt, hogy a blogban saját újságírói tóust üss meg, vagy úgy viszed a posztokat, mintha a barátaiddal beszélgetnél?

Életemben nem írtam előtte, kezdetben egyáltalán nem vezéreltek stiláris szempontok, még csak újra sem olvastam a posztot, mielőtt kilőttem. Nem írásnak tekintettem, hanem közlésnek. Elmondtam, amit akartam baráti, könnyed hangvételben. Akkor lettem tudatos, amikor többen olvastak. A szakácskönyvemben mondhatni sztorizom. A sörözésnél formálisabb, de alapvetően közvetlen tónusban. Azóta sem foglalkoztam újságírás-technikával, de amióta újságíróként is dolgozom, odafigyelek a ritmusra, a struktúrára.

Hogy találtad ki a Chili & Vanília címét?

Kezdetben csak jópofának tűnt. Mindkettő fűszer, mind a kettőt nagyon szeretem, rengeteget használok belőlük. De meg is tudom magyarázni: tetszetősek a páros kontrasztjai, csípős és édes, piros és fekete.

Hol leled fel a recepteket?

A gasztronómiában sincs új a Nap alatt, de azért rengeteget kísérletezem. Ezek általában saját kreálmányok. Szinte bármi megihlet, szín, utazás, hangulat, vagy ha étteremben eszem éppen valami érdekeset. Rengeteg szakácskönyvem van, imádom lapozgatni őket, elkap egy kép, egy alapanyag, egy ízkombináció, felvillan egy családi örökség. Mindezekből áll össze.

Nagyon sok bloggernek vagy példaképe. Visszahat ez rád valahogy? Milyen érzés, hogy sztár lettél?

Sztár, jaj, ez a szó nagyon nem kedves nekem. Vegyük inkább úgy, a helyzetnek két oldala van. Az egyik, amikor nem is gasztroszakértőként, hanem a karrierváltás miatt keresnek meg.

A bátorság miatt, röviden szólva?

Igen. Ez mindig felvillanyoz, mert nekem is merő egy mese az egész. Számomra a pályám alakulásában az a fantasztikus, hogy igenis bebizonyítja, Magyarországon is bármit meg lehet valósítani. Három éve úgy vágtam bele a főállású gasztroszakértelembe, -újságírásba és -tanácsadásba, hogy nem volt sem pénzem, sem kapcsolataim, sem gazdag családom vagy férjem, a blogom egy szál laptoppal négy fal között indult el, magától nőtte ki magát azzá, amit ma jelent. Mindez nagyon igaz, nagyon tanulságos. Ne felejtsük el, nem egyik napról a másikra alakult így, korábban már beletettem öt évnyi munkát, és ha nem is munkaként éltem meg, a mai helyzetem annak a gyümölcse. Tehát ha az ember rettentően szeretne valamit, kitartással igenis el tudja érni. A másik oldal, a gasztroszakértői pozíció pedig komoly felelősség. Ezért nagyon fontos nekem a saját hitelességem. Ha döntést kell hoznom, azt előbb tesztelem, méricskélem. A receptjeim azért működnek, mert valóságosak. Soha nem írok le olyasmit, amivel nem tudok azonosulni. Ily módon divatos helyek vagy trendek számára sem vagyok eladó.

Hogy oldod meg, hogy ne ismételj?

Lista- és cetlimániás vagyok, tele ötletekkel, tervekkel, bármiről eszembe juthat valami, hajnalban felébredek arra, mit dobok másnap, mit mivel társítok. Nem ötlethiányom, hanem ötlettúltengésem van. Ezres szinten. Vagy valami nagyon egyszerűt és gyorsat teszek ki, vagy ha bonyolult, az is megvan egy óra alatt. Nem pepecselek sokat. Tudom, hogy a receptek alapján aprólékosnak tűnik a munka, de alapvetően nem az. Én eléggé praktikus gondolkodású vagyok. És emellett nagyon szeretem a vad dolgokat.

Még mindig te magad végzed el az összes részmunkát?

Alapvetően igen, nagyobb projektekben megengedhetem magamnak az asszisztenst. De rendesen én fotózom, én vásárolok, én aprítok, én főzök, és persze én posztolok.

Amikor indultál, úttörő voltál, alfablogger. Azóta úgy pattannak elő a főzőblogok, mint eső után a gomba.

Tudomásom szerint icsit több, mint kilencszáz fut jelenleg. Mindig tervezem, hogy egyszer beleolvasok az összesbe, sok jó új blog van.

Van-e tanácsod a most induló gasztrobloggereknek?

Kitűnni csak olyan tud – és ez bármilyen típusú blogra érvényes –, aki pluszt nyújt, de ez a plusz sokféle lehet. A hangnem, a stílus, a fergeteges humor, az elképesztően nyálcsorgató fotók, a ritka szakterület. Legyen valamivel beazonosítható. Persze erre a legnehezebb ráérezni. Másrészt ott van a kitartás. Nagyon sok bloggeren látom, hogy lelkesen elkezdi, írja három hónapig, aztán ellankad. Ennek a műfajnak épp az a lényege, hogy legalább egy éven át szisztematikusan és szorgalmasan kell foglalkozni vele, mondjuk heti három posztban. El tudom mondani azt is, melyik az a néhány apróság, amelyért felhasználóként visszatérek. Jó, ha viszonylag rövid az a poszt, befogadható a terjedelme. Illetve minden posztban legyen legalább egy olyan részlet, amelyről ott értesültem. Végül, ami biztos befutó, de nagyon-nagyon kevés példát tudok rá mondani, az eredetiség. Manapság a copy-paste és a közhelyek elképesztő kényelme uralja a terepet. Én azt értékelem a legjobban, ha tényleg saját gondolatot nyújt a blogger. Az mindig átjön.

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett