Amikor először találkoztatok 1996 körül, egyikőtök sem volt országosan ismert. Ültetek ott szemtől szemben és már akkor megláttátok egymásban az exhibicionistát, de legalábbis a rokonlelket, a későbbi barátot?

Sz. Gy.: Dehogy. Nagyon kemény beszélgetés volt. Imre akkor a nagyközönség számára ugyan nem volt még ismert, de számunkra igen: minden szinten beszéltek róla drogos körökben, hírhedt volt a módszere, híresek az eredményei. Ha valamelyik bűnbarlangban véletlenül elhangzott a neve, a kés megállt a levegőben.

Cs. I.: Azokban az időkben még elkövettem a hibát, hogy egy idő után barátságot kötöttem a páciensekkel. Ma már ilyen nincs. De amikor először találkoztunk, Győző nekem nem volt más, csak egy hernyós. Olyan, mint a többi. Orvos vagyok, engem ennyi érintett. Amikor ilyen emberekkel dolgozol, a kérdés nem az, hogy az illető kicsoda. A kérdés: élet vagy halál. Utóbbi nagyon gyorsan bekövetkezhet – élesztettem már újra túllőtt heroinistát. Akkoriban volt egy hatalmas boom, amelynek azóta vége és stagnál a számuk. Abban a tíz évben viszont, amikor Győző is szúrta magát, rengetegen használták.

Miért? Megnyíltak a határok, a 90-es években eljött a várva várt szabadság, ami beszippantott?

Cs. I.: Győzőnek egyszerűen ilyen a személyiségszerkezete. Ahogy nekem is, egyébként. A végsőkig feszítjük a húrt, folyton tágítani próbálunk a határokon. A lényeg ugyanis a szenvedély és a hit. Ha ezek nélkül élsz, az az élet olyan is.

Sz. Gy.: Ma sem élek másmilyen életet, csak éppen nem anyagozom. Kipróbáltam egy sor extrém sportot, siklóernyőztem, motorozom a ringen. Vészhelyzeteket generálok magamnak. A lényeg tényleg a szenvedély. Tíz éven át a drogokkal generáltam magamnak folyamatos vészhelyzeteket.

Volt, hogy két jelenet között kirohantál a színházból, szereztél heroint, majd visszamentél a színpadra. Hogy nem vette le mindezt a közönség?

Sz. Gy.: A heroin nem úgy módosítja az ember tudatállapotát, hogy elbutul. Simán lehet vele teljesíteni.

Cs. I.: Nem a teljesítőképességet, hanem a személyiségszerkezetet befolyásolja.

Sz. Gy.: Ugyanúgy tudsz tanulni, játszani, létezni, legfeljebb kicsit szűkebb a pupillád.

Cs. I.: Egy olyan egyfolytában pörgő faszinak, amilyen Győző, szüksége volt egy pszichoaktív vegyületre, amely megadja neki a békét. A heroin ugyanis ezt adja. Egyszerre az anyád, az apád, a szeretőd, a mindened. Az egész világod. Azokat a fájdalmaidat is megszünteti, amelyekről nem is tudtad, hogy léteznek.

Sz. Gy.: Pontosan. Ha nem kaptam meg ezt az általános békét, úgy éreztem, hogy katapultál az agyam a helyéről és elrepül az űrbe.

A könyv tényleg Szabó Győző munkája, vagy elmesélte valakinek, aki tudja, hogy kell könyvet írni?

Sz. Gy. Én pötyögtem be az elsőtől az utolsó karakterig. De mit tagadjam, megfordult a fejemben a másik lehetőség is, csak mint oly sokszor az életem során, amikor dönteni kellett, most is ott volt Imre, aki közbeszólt.

Csak pszichiáter segítségével lehet lejönni a drogról? Győző egyszer megpróbálta a hittel. Majdnem összejött.

Cs. I.: Lehet, hogy sikerülhet úgy is. A hit is fontos.

Sz. Gy.: Igen, így van, rengetegszer megpróbáltam lejönni, de nem ment. Gyógyszerrel sem.

Cs. I.: Az volt az utolsó esély, amikor sikerült, 2001-ben. Még megvolt a munkája, a családja, ami nagy előny. De rezgett a léc. Beszéltem akkor a színházigazgatóval: ha nem jött volna össze a dolog, kirúgta volna.

Ráadásul éppen a Valami Amerikára forgatókönyve volt nálad, amikor egy hónapot a Lipóton töltött és lejött a heroinról.

Sz. Gy.: Igen, a Lipótról rögtön forgatni mentem. Az az első film, amit tisztán csináltam végig. Ha nem sikerült volna a leállós mutatvány, elbuktam volna a szerepet – ez volt a megállapodás a rendezővel. Imre a karrieremet és az életemet is megmentette.

Cs. I.: Meghagylak ebben a hitedben, ha akarod, de nem igaz. Én csak asszisztálni tudok,  megmenteni mindenki magát tudja.

A teljes interjú az Elle Man tavaszi számában olvasható.