Arcok

Az ihlet legendája

Esze Dóra 2012. 05. 30.

Költő, aki szobrász szakon érettségizett, Tiffany lámpákat készít, huszonhárom éve publikál, tizenhárom kötete jelent meg, József Attila-díjas és a fotósok kedvence.

Az ihlet legendája

Elle: Ha az ember elképzeli a tipikus költőt, nehéz kivédeni a közhelyeket. A két mindenkori favorit a tébécé meg az ihlet. Létezik egyáltalán értelmes sztereotípia?

Tóth Krisztina: Én többnyire azzal találkozom, hogy a költő nem a földön jár, zavaros a feje, a hétköznapi dolgokhoz ügyetlen, egy kiló kenyeret sem tud megvenni. A költő hülye. Meg persze ott van az is, hogy néz ki, ha nő. Hosszú szoknyák, bő ruhák, zéró smink.

Elle: Én optimistább vagyok, és úgy hiszem, levonult ez is, ahogy a dagadt operaénekesnő kliséje. Másképp szólva köszönjük, Miklósa Erika, köszönjük, Karafiáth Orsi. Te forradalmár voltál a csinosságoddal?

TK: Már nyolcadikban arra készültem, hogy a Kisképzőben kellőképpen toprongyosnak kell majd lenni. De amikor bekerültem, azt láttam, itt bizony lefelé nehéz licitálni. Így hát átlendültem az ellenkező végletbe, kitaláltam a rózsaszín tűsarkút, fényes anyagokat, pink rúzst, erős sminket. Pici táskámba ami nem fért bele, otthon hagytam. De nem jött át az üzenet. Az ő stílusuk hovatartozást akart jelenteni, nekem viszont az ilyesmi világéletemben gyanús volt. Ha már az utca túlsó végéről lehet látni, hogy ott jön egy festő, akkor ő nagy valószínűséggel dilettáns. A bölcsészkaron öltözködésben az az igénytelenség volt divat, amelyiktől én nagyon ideges leszek. Az „én olyan okos vagyok, hogy nem fordítok nagy energiát a külsőmre, az eszemmel csábítok"-féle természetesség mítosza. „A lányok, akik hosszú hajukat a napon szárítják..." – mondja erről Rácz Zsuzsa.

Elle: Tényleg, nem emlékszem rá, hogy az egyetemen valaha farmerban láttalak volna. Inkább egybeszabott ruhákban, hosszú kabátban.

TK: És összeválogatott színekben. Egy kedves évfolyamtársam utóbb bevallotta, ő az elmaradhatatlan csatom miatt azt hitte, kárpátaljai vagyok. Rúzsaim és körömlakkjaim tónusa az első évben azokat is finom távolságtartásra ösztönözte, akik azóta a barátaim. De nemrég jártam az egyetemen, és elképedve láttam, ennek vége. Nagyon csinosak a csajok.

Elle: Na és mi a helyzet az ihlet legendájával?

TK: Ül a költő otthon, néz ki az ablakon, időnként hevesen leír valamit, el ne felejtse? Hát ez annak tudomásul nem vétele, hogy az alkotás jelentős százaléka munka. A készenlétet lehet generálni, azt, amikor a történetmagot felismered. Ám hogy mit kezdesz vele, már másik kérdés. Nem vagyok híve annak, hogy előidézzünk egy bizonyos állapotot. Az ember egy idő után bármikor össze tud hozni verset, de felmerül a kérdés, hogy minek. Egyáltalán nem kell megírni egy verset, ha még nem akar megíródni. Várjuk ki azt, amelyik magától érkezik.

Elle: Két éve boldog házasságban élsz, ehhez persze nagyfokú függetlenséget kellett feladnod. Ami anyaként, befutott alkotóként talán nem is lehetett egyszerű.

TK: Szerintem az nagyon biztató, hogy Laciban is, bennem is nagyfokú szabadságvágy él, nincs merev rutin, kötött időpontok. Hamar kialakítottuk a munkamegosztást. Hasonló a ritmusunk, mindketten introvertáltak és viszonylag lassúak vagyunk. Ez azért nagyon nagy mázli, mert ha ebben különböznek a felek, a feszültségen el tud csúszni egy kapcsolat, akkor is, ha iszonyúan nagy a szerelem. A legfrissebb újdonság a cica. Érdekes, hogy Laci életében nem lakott még együtt kisállattal, ősz óta viszont van egy – tudod, milyen az elfogult cicatulajdonos, hiszen magad is az vagy – szerintünk gyünyörű kismacskánk. Laci folyton beszélget vele, és aggodalmasan kérdezgeti napközben, hogy nem éhezett-e meg. Szóval amit alakítunk egymáson, az mindkettőnknek izgalmas és boldogító. Nem volt ütközés abban sem, melyikünk mennyire rendes vagy tisztaságpárti. Amikor én elkezdenék rámolni, ő nekiáll pakolni magától.

Elle: Nem bánod, hogy elvesztetted a zabolátlan, nyesetlen időbeosztásodat?

TK: Mivel anya vagyok, zabolátlan időbeosztásról rég nem beszélhetünk: korán kelek, tízórait csomagolok, elviszem Marcit, érte megyek, tanulunk. Csak viszonylag szűk időszakban tudok egyedül lenni és dolgozni. Ilyen szempontból rólam inkább lekerült teher, például most már nem én járok bevásárolni. A szabadság egyébként sem feltétlenül a párkapcsolattal függ össze. Az a kérdés, meg tudod-e teremteni azt a struktúrát, amelyben többé-kevésbé képes vagy működni. Azt képzelem, teljesen ideális struktúra nincs. Tegyük fel, valaki egész életére szóló ösztöndíjat kap, egyetlen feladata, hogy írjon – ekkora nyomás alatt aligha lehet teljesíteni. Igenis fontos dolog pénzt keresni, szükség van kisebb munkákra, hétköznapi feladatokra. Ám ha valakinek olyan munkahelye van, amellyel nem tud azonosulni, az nyirbálja csak igazán az általad emlegetett függetlenséget. Öt éven át dolgoztam a Francia Intézetben, és nekem pokol volt. Pontosan érzékeltem, mikor melyik verset nem írom meg épp és nem is fogom soha, mert akkora stressz és nyomás alatt képtelenség. Éreztem, amikor épp csúsznak ki belőlem azok az energiák, amelyekkel egyébként megszülethetne egy vers. Esténként halálosan fáradtan estem haza, néha ruhában aludtam el. Közben teljesen eltávolodtam magamtól. Egyszer rendezgettem a mappákat a benti számítógépemen, találtam egyet Saját élet címmel. Feltételeztem, hogy a cv-ket pakoltam bele. Rákattintottam, és üres volt. Ezt jelnek vettem. Akkor tettem egy fogadalmat. Nem száz százalékos fogadalom, éppen mert gyerekem van, de megígértem magamnak, hogy olyan típusú munkahelyre, ahol engem egy főnök naponta megaláz, velem ordít, soha többet nem megyek el. Nem szabad olyasmit művelni, amivel utólag egyáltalán nem tudsz elszámolni. Akkor a semmibe léptem ki, és nem sokkal utána el is váltam. Szó szerint a föld alól teremtettem elő a lehetőségeimet, egy hideg szuterénműhelyben töltöttem a nappalokat, egy mit sem használó villanymelegítő mellett, kesztyűben gyártottam az üvegtárgyakat. Azt hiszem, most, negyven fölött már nem bírnám azt a megterhelést. Készítettem az ablaktáblákat és lámpákat, néztem az órát, takkra elmentem Marciért, este pedig amint letettem őt aludni, fordítottam, amíg ki nem dőltem.

Elle: Kortárs műveket?

TK: Műsorfüzetet és katalógust.

Elle: Két különböző Kriszta írja a verseket, illetve a prózát?

TK: Nem. A vers- és prózaírás indulati, érzelmi háttere nálam elég hasonló, csak technikában picit más. Mindkét szegmensben igen lassan dolgozom, még tisztán költőkoromban sem voltam az a féktelenül áradó szerző. Hónapokig csak fejben érlelek. Amikor gondolatban kész a szöveg, akkor írom le. És akkor már alig változtatok. Mint sokan, minden kötet után ürességet érzek és kétséget, vajon rátalálok-e még egyszer a nyelvre. Ennek logikusan nincs értelme, és ha bárki a barátaim közül erre panaszkodik, fölényesen mosolygok, mekkora hülyeség. De amikor nem vagyok felfokozott állapotban, anyaggyűjtés helyett csak a pánikot érzékelem. Befelé nézek és nem látok sorokat, kezdőszavakat. Mintha örvény fölé hajolnék. A prózában nagyon el tudok bizonytalanodni. Minden kötethez új nyelvet kell alkotni. Ami hat éve még tetszett, azt ma ornamentikának látom. Egyszerűsödöm.

Szólj hozzá! - Eddig 0 hozzászólás érkezett